Brigitte Kronauer: John asszony jön!

4.1.1

Brigitte Kronauer


Homályos emlékképem dereng egy bizonyos John asszonyról, hát igen, homályos, amilyen ő maga is volt. Tulajdonképpen nem is egy bizonyos, hanem egy nagyon is bizonytalan nő. De ez végeredményben ugyanaz. »John asszony jön, John asszony jön«, hangzott, ha látogatását egy kis hírnökkel jelentette.

A nappaliban azonnal portalanítottak.

Bizonytalan azért, mert gyerekként semmi pontosat nem lehetett tudni róla. Nem, John asszonyról nem! És mindig ez volt a sorrend: »John asszony jön!«, aztán a portalanítás, a nagynénik és a szomszédok érkezése, John asszony kopogása a folyosón, végül az ottragadó nők hamis »Végre!« sóhajtása, és csak ezután Petz asszony szólása.

John asszony olyan volt, mint egy zongoristanő, tűnhetett talán színésznőnek is, valamilyen művésznőnek vagy egy előkelő bár igazgatónőjének. Ez a különösen karcsú személy, ami főként a ringó csípőjén tűnt fel és a nagynénik irigységét gerjesztette, mindig fekete kosztümöt viselt, kis kalapot filcből és tollakból és egy gyöngysort a ruha mély nyakkivágásában. Akkor még nem tudtam, hogy ez valaminek a biztos jele. Volt egy, két vagy három gyöngyzsineg is, és ezeket a jelenlévők, az anyám, a nagynénik és a barátnők minden alkalommal hangosan megcsodálták. De azt természetesen már én is észrevettem, ahogy a csodálatot eljátszották, és hogy a túlzás örömöt okozott számukra, és hogy a John asszony ezt a játékot szigorúan elvárta tőlük, különben sajnos nem jött volna többet.

Mindig túl korán távozott tőlünk és elvitte a jókedvet is. Akik maradtak, mégis azt mondták: »Végre!«, de csak azért, hogy veszteségük és az elillanó drága illat semmibe vételével megnyugtassák magukat. Én magam sem tettem másként. »Végre!«, mondtam, mire a nagynénik nagyot nevettek, a nagy melleik fölött, és elfeledték kedvtelenségüket. Hallgattam John asszony kemény cipőkopogását a folyosócsempén, az egészen halk csusszanást. A cipősarkakat röviden felszippantotta, hogy aztán annál büszkébben lecsaphassa, s így távozzon. Tszitt tszitt, tszött tszött, plök plok, plok plök.

Így ment ez jó ideig, míg el nem csendesedett teljesen.

Hosszú ujjaival néha felemelte az államat, és azt mondta: »Veréb?« Gyorsan és alaposan szemügyre vett, felmérte, hogy lehetek-e egyszer olyan, mint ő. Közben beszippantottam a parfümjét, de a dohányszagát is. Erre a pillanatra egy férfi és egy nő közötti lénnyé változott át. A füsttől kicsit idegenkedtem, ezért nem tudtam teljesen átadni magam a közeledésünk örömének. Előtte nem sokkal még a cigarettatárcájának elegáns bepattintódására füleltem. Úgy hangzott, mintha egy jogosulatlan vagy még inkább egy tolakodó orra előtt csapná be, egy tompa csettintés, mint amikor a nyelv a szájpadlástól frappánsan elválik. Egyenesen egy ostorcsapás, egy pisztolylövés fenyegetése volt ez. Egyáltalán nem értettem, hogy miért lehet két ennyire különböző dolognak, mint a füstkipárolgások és ez a nemes hang, közük egymáshoz.

Nyáron rövid ujjú, pettyes blúzokat hordott. Ilyenkor a kosztümkabátját a kinyújtott karján tartotta, a befelé hajlított csuklón. Ezt senki sem tudta volna utánacsinálni, ilyen hanyagul, ahogy az ajtóban állt kötelezően ferdén tartott fejjel. Önökkel tarthatok?, mintha ezt kérdezte volna, miközben nagyon jól tudta, hogy mindenki mohón várt rá. Szatén és selyem borította a felsőtestét, míg a szigorú szoknya a szétomló anyagot be nem fogta. Május és szeptember között a fedetlen alsókarján egy vékony heget lehetett látni, ami a kéztőtől csaknem egészen fel a karhajlatig vezetett: egy csillogó, ha nem is szabályos cikcakk sáv, egy díszvarrat, amelyet semmi esetre sem akart volna elrejteni. Gyakran elmerengtem ezen a hegen, minden alkalommal, amikor ezt az átláthatatlan jelet lemeztelenítette, kérdezni azonban sem ő, sem a többi nő nem kérdezett erről. John asszony úgy tett, mintha nem venné észre a pillantásokat. Még Alex is, a fivérem, aki akkoriban még jobban érdeklődött a lovak, mint a női kezek iránt, évtizedekkel később is emlékezett rá.

A fent említett Petz asszony egyszer azt állította, de csak egyetlen egyszer, hogy John asszonynak egy májbetegtől, egy »Leberkranke«-től, van egy lánya. Valójában bizonyára Lebemann-t mondott. Ez a gyerek állítólag leginkább árvaházban volt. Mégis, mintha John asszonyt néha kicsit mulattatta volna ez, de persze hallgatott. Biztosan tudta, hogy okosan teszi, ha a hegből titkot csinál. A középső ujjával nagyon lassan végigsimított a vonalon, ami olyan volt, mint egy villám nyoma. Nem lehetett egy úgynevezett – akkoriban divatos – ›születési hiba‹?

Amikor a nőkkel az asztalnál ült és sherryt vagy édes vörösbort szolgáltak fel, egy idő után kicsi táskáinak egyikéből előhúzott egy kis köteg levelet és képeslapot, amelyeken a képek senkit sem érdekeltek. A világ minden tájáról származó bélyegek is alig kaptak figyelmet. Néha egyenként kínálta a postát, minden egyes darabot úgy, mintha meglepetés volna. A leveleket, a borítékjaikban, úgy fektette le, hogy a feladókat el lehessen olvasni – némelyik után sejtelmes csókot küldött a levegőben, másoknál a sötétvörösre festett, de rövidre vágott körmeivel a homlokához csapott. Csak ezekre ment ki a játék! Oly módon helyezte el őket az asztallapon, ahogyan talán a pasziánsznál vagy hasonló kártyajóslásoknál csinálják. Alapjában azonban úgy nézett ki, mintha egy sereget vonultatott volna fel hadirendben, talán csak felhívásként, egy hadosztályt, zászlóaljat – nem ismertem ki magam katonai dolgokban. Ahogy ide-oda, csapongó beszéddel, amiből nem tudtam kivenni semmit, a postai küldeményekre koppintgatott, egy kinevezést vagy lefokozást mondott ki. Dicséretek és kivégzések pikk-pakk megvoltak.

A nők nevettek és ámultak. Mindannyian büszkék voltunk a töméntelen postára, amelyeket John asszony olyan férfiaktól kapott, akikkel többnyire vagy talán kivétel nélkül üzleti viszonyban állt. Nekem soha nem tűnt fel a legkisebb tapintatlanság sem. Ha máson nem is, az anyám vagy a nagynénik arcán észrevettem volna. Ha a tüzesen doboló sarkai elcsendesedtek, és azt mondták: »Végre!«, és én velük sóhajtottam, akkor sem történt soha effajta célozgatás.

A „hárem” szó többször elhangzott, de ez John asszony száján csúszott ki, és mindenki számára világos volt, hogy itt másról volt szó, mint általában. A nagynénik egyike néha érdeklődött az egyik férfi iránt, aki az úgy két-három hónapos bemutatás során nem szerepelt. John asszony ilyenkor egy pillanatra elkeseredetten elhúzta az arcát, dühösen, vagy bocsánatkérőn. Mindenesetre a csapattagok minden egyes távollétét féltékenyen feljegyezte, minden egyes lelépést; és mindenekelőtt azoknak a feladóknak az új kapcsolatait, akikről még nem tudta, hogy felvegye-e a hűségesek legénységébe. A túlzottan megbízható emberen gúnyolódott, a késlekedőn harmadik alkalommal kimondta az ítéletet, akkor is, ha  – ritkán – tövist hagyott. »Büntessen csak!« nevetett ilyenkor John asszony mérgesen. Néhány név el is halványult, s végül elfelejtettük.

Zárásképpen összetolta az összes neki címzett küldeményt, amelyek szerzői néhány percre vagy sokkal tovább ›John asszonyra‹ gondoltak és őt képzelték el, ›Kedves John asszony‹, ›Tisztelt John asszony‹, ›Legdrágább‹, mind együtt kis csomagban szépen vissza a táska illatába. Nőktől nyilvánvalóan soha nem kapott leveleket, vagy azok itt nem számítottak.

Az egyik nap pontosan ugyanígy végződött megint. Mint mindig, »John asszony jön! John asszony jön!« hangzott fel ismét. Csak feltűnt nekem, hogy, amikor kimondtuk »Végre!«, a folyosón egyáltalán nem azt a fölényes kopogást hallottam hozzá, és a nők halkabban mondták ezeket a szavakat, mint egyébként, majdnem foszlányosan. A poharakat sem takarították azonnal el, mindannyian még egyszer leültek, az arcuk nagy óvatosságot mutatott, és ittak még egy pohárkával, mint pár hónappal korábban, amikor Péter úr nyakát törte a lépcsőn, ami jeges volt az emeleti vécé vízcsőtörése miatt. Mosolyogtak ugyan, de csak látszólag.

Anyám végül fejrázva, szomorú hangon ezt mondta: »Ilyen talicskákat!«, s kezeivel egy brikett formáját körvonalazta a levegőbe. A nagynénik bólintottak. Ezen a ponton bennem is tudatosult, hogy John asszony járása megváltozott. Egy kicsit más lett, de mégsem sokkal másabb, mint előtte. Kevésbé elasztikus, lassúbb, ami talán egyáltalán nem illett a szűk kosztümhöz? A cipőire korábban nem figyeltem, úgyis mindig magassarkú fekete körömcipőket hordott, egyszer nyers, egyszer tiszta bőrből. Ma azonban első ízben »talicskákat«.

John asszony még gyakrabban jött. Már nem lett dühös, ha a postai küldeményeknél mulasztások voltak. A nagynénik sem kérdeztek többet a hiányzó férfiak felől. Nagy iramban felosztotta előttünk postai kíséretét, de már nem a korábbi magas sarkú cipőkben, és ez egyszer  a távozása után a nők hosszan ültek még az asztal körül, meredtek annak üres közepére, és még a fenti Petz asszony sem, aki mindig a sok kicsi gyerekétől szaglott, de John asszonyt soha nem akarta elszalasztani, ő sem mondta, ahogy különben zárásként szokta: »Egyeseknek dezodor, míg a másik robotol!« A nők csak ültek csapástól mérten, mereven és némán és nem mozdultak, mintha valami jóvátehetetlent róttak volna rájuk vagy valami szépet vettek volna el tőlük mindörökre.


Fordította Gubicskó Ágnes

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.